Döme, Bercel, Huba, Borsa és Zente

Megjártuk a doktort, kapott kötelező oltást, meg prevenart, amit nem is beszéltünk meg előtte, mondjuk nem baj, csak érdekes, hogy kész tények elé állítottak, én meg persze nem tiltakoztam.
De legalább túl vagyunk rajta:)
A másik, amin ledöbbentem, hogy a dokinő egy mozdulattal hátrahúzta Döme kukiján a bőrt teljesen!:o Hát, rosszul is végződhetett volna, mert én eddig nem húzogattam (más iskolát akartam követni, a jobb későn irányt), most viszont már muszáj lesz, nehogy letapadjon...
A jó hírek, hogy 5200gramm, és itthon pedig hasról átbillent hátra:)

Most eléggé el vagyok bizonytalanodva...

Sajna nem vigyáztunk az elalvási rituáléra, így nagyon úgy néz ki, hogy a kendőben elalvás jelenti Dömének AZ elalvást...
Egyáltalán nincs kialakult szokása, vagy kendőben alszik el, vagy szopi közben éjjel, vagy álomba sírja magát...
Soha nincs olyan, hogy TUDNÁ, hogy alvás jön, kivéve, ha kendőbe teszem, akkor két perc, és már alszik is. Ha kiveszem, két eset van, vagy alszik tovább (többnyire a nagyágyban), vagy felébred, és sírni kezd (kiságyban).
Ideje lenne valami rendszert kialakítani, mert 16 éves korában sem kendőben nem akarom cipelni, sem az ágyamat megosztani vele...

Egy napunk így néz ki, hogy lehessen segíteni nekem jól:)
Reggel ötkor van az első szopi, aztán büvi, visszaalvás, aztán 8-9 körül ugyanez, aztán dél körül ébred ismét.
Régebben maradtam vele az ágyban délutánig, tehát úgy ötig ment ez a folyamat, mostanában a 9 órás szopi után felkelek, és délben már nem ágyban, fekve szoptatom, hanem kihozom a nappaliba (ez tehát eddig végig nagyágy).
Innen kétféle eset van:
vagy a déli szopi után kendő, és levisszük a kutyát, bealszik, leteszem a kiságyba, megszakításokkal, fel-felriadva szundít fél háromig kb,
vagy kiságy, nyűglődés, felveszem, leteszem, stb, eltelik az idő fél háromig.
Aztán szopi, és csere (ha nyűglődés volt, akkor ugye kendő, kutyaséta, ha kutyaséta volt, akkor nyűglődés jön).
Így telik el az idő este fél 6, 6-ig, amikor megint kétesélyes:
vagy megfürdetem, szopi és aztán várjuk apát, ébrenlét, este 9-ig, majd szopi
vagy szopi, ébrenlét, megjön apa, majd fürdés, aztán 9 körül szopi
Ezek után megint két esélyes, vagy berakom egyből a kendőbe, és alszik, míg le nem teszem a nagyágyba (és onnan max. egyszeri gyors szopival ötig), vagy kipróbálunk minden szart, hogy valahogy máshogy aludjon el, de csak nyűglődés éjfélig, vagy míg be nem teszem a kendőbe... stb.

De ugye nekünk is kellene a hely az ágyban... (pont 90˚-kal amúgyabbul tettem le eredetileg...:D)

Bakker, tegnap volt egy egyperces áramszünet, és beállt a gépen a kékhalál!:o

Már jártam így, másfél évvel ezelőtt, akkor ugyan a biztosíték verődött le, de az eredmény: a központi (vagy milyen) vinyóm totál halott, a hazatérő párom pedig újrahúzta a gépet a mobilrack-ben lévő vinyóra, ergo: mindenhonnan MINDEN eltűnt, fényképek, zenék, filmek, dokumentumok...

Hát ezért voltam cseppet megszeppenve, amikor láttam, hogy ismét így jártam (tudom, szünetmentes táptáptáptáp, ahogy a Némóban mondták volt a sirályok), hiszen most a VALÓBAN pótolhatatlan Dömefotókról, a terhességi dolgokról, meg úgy unblock ismét MINDENRŐL volt szó. De aztán (még egy kis pánik után) kiderült, hogy minden megvan, de a gépet újra kellett húzni. Szóval volt ijedelem!

Aztán meg voltunk szerdán hasi és koponya ultrahangon is, ahol ultraszerencsénk volt. Eleve semmi jót nem hallottam a Délpestiről, felületesek, két perc a vizsgálat, amire időpont birtokában is sokat kell várni, van, ahol még fizetős is (itt nem), úgyhogy nem sok reménnyel indultam neki.

A vége az lett, hogy 10 perc várakozás után egy szuperkedves dokinő vizsgálta meg Dömét, aki mindent rendben talált. És (életemben először) én voltam a talpraesett anyuka, aki hipphopp előkapja a kendőből a gyereket, két patent, és már a kantáros naci is lent van, a gyerek vizsgára kész, miközben az előttünk lévő lányka még mindig a bodyt próbálta bekapcsolni a gyerekén...

És most irány a Dakar!

Én tudom, hogy nem Döme a legszebb, nem is látom annak, de ez így volt az összes szerelmemmel, mindig láttam a hibáikat, de imádtam őket.

Namármost egyszer úgy láttam, hogy valahogy Döme önmagához képest is üdébb, nagy, kerek szemei vannak, szép a bőre, egy szóval: szép:)

Elő is vettem gyorsan a fényképezőt, hogy megörökítsem az utókornak, de meg kellett állapítanom, Döméből, mint az anyjából is, hiányzik a fotó-gén...

Egyébként meg van hiszti (most is, természetesen, türelmem meg megint semmi...), ezt néha tehetetlenségemben dokumentálom, van, mikor a kialakulást is sikerül megörökítenem, lásd lentebb, és hát voltunk a Margitszigeten is (másnap meg a Flóriánnál shopingolni, egy darabig nem is megyek sehová, legalábbis gyerekkel nem).

No, képek:

Eleinte én se, de most már fenntartásokkal méregetem magam...

Ma pl. kancsal volt a gyerekem (kivételesen a lábamig folyt a tejem, a gyerek végigaludta az éjszakát, úgyhogy nem maradt más...).

De azt is kitaláltam, hogy engem csak muszájból visel el, egyébként meg ki nem áll, más oka nem lehet, hogy rám még sose, az apjára meg állandóan vigyorog.

Ennek megváltoztatása érdekében nyeltem egy nagyot, és elkezdtem hasonlóképp édelegni a gyereknek, mint az apja (az ő szájából egyébként nem tűnik édelgésnek), hát nagyjából olyan voltam, mint a Hantaboyban anyuka pasija, amikor Dzsimkerit utánozza a "jön a kezem, megvadult a kezem" játékkal...:S
A gyerek meg sírva is fakadt (nem, én nem a megvadult kézzel próbálkoztam), én meg szánalmasan idiótának éreztem magam, hogy hülyét csinálok magamból, és még csak be sem jön a gyereknek...

Hoztam egy-két képet, mert bizony már nagyfiúsan nyomjuk (nem azért, mert, hanem jelenleg két méret között mozog Döme rugdalódzóilag...:D)

És akkor még képek arról, hogy milyen, ha hordozóba kerülünk, ha vigyáz ránk egy őrangyal, és ha séta után kidől az ember:

No, hát akkor sikerült újabb csavart tenni az esténken, kombináltuk a hasfájást az együttalvással, aminek az lett az eredménye, hogy sajnos meg kellett válnunk a család nagyobbik férfitagjától, és kettecskén kivonultunk a kanapéra. Előtte én még fogtam a síró Dömét, és betettem a kiságyába, hagytam egy picit üvölteni, na nem nagyon, csak annyira, hogy utána annyira jól essen neki, hogy kiveszem, hogy abbahagyja, és aztán elterültünk (:D:D:D) a nappali gyerekkanapéján (úgy bevertem a lábam hajnalban, hogy muszáj volt szentésgelnem, meg ugyanakkor örülnöm, hogy nem a kislábujjam körmével tettem ugyanezt), és fél egytől fél ötig hagytuk egymást lóbőrt húzni.
Aztán valamikor reggel visszacuccoltunk a hálóba, mert addigra az eddigi ágyasom már kikerekedett belőle, és még olyan fél 11-ig hédereltünk, de közben rá kellett jönnöm, hogy ez is van olyan fárasztó, mint hajnal négyig dajkálni, majd EGYMAGAM lefeküdni és aludni kötetlenül, KÖTELEZŐ TESTTARTÁS NÉLKÜL három órákat.

Úgyhogy még van mit finomítani a taktikámon, de jelzem, ma már előkerült a porszívó is, két okból (ez az orrleszívás még mindig nagyon para nekem)...

Vessenek a mókusok elé a módszer ellenzői, de tegnap este hosszas vívódás után fogtam Dömét, és befektettem a hitvesi ágyba. Kapott cicit a szájába, aztán elaludt, és maradt. Aztán fél négykor (!!!) felébredt, tiszta pelus, vissza az ágyba, megint cici, megint alvás, és a következő ébredés reggel 7-kor...
Nekem ez megérte, és most lehet fújolni, hogy hogy fogom majd tizenévesen is az ágyamból kirugdosni, meg hogy sose tanul rendszert, de úgy döntöttem, ő még csak egy pici újszülött, aki nem TUD manipulálni, és majd csak arra kell figyelnem, hogy mikor lesz az a pont, amikor ideje visszaszoktatni az ágyába.
A védőnő 3 hétig nem jön most (magánéleti tragédia), a doki viszont ma volt, hát persze, hogy akkor, amikor mi kutyát sétáltattunk... Úgyhogy csak a kocsijában váltottunk két szót, s persze nem volt közte, hogy most akkor mikor várhatjuk újra, vagy nekünk mikor és hová kell majd legközelebb menni:S
Pedig ez a köldökdolog nem hagy nyugodni...:(

No, hát nem sikerült nővéreméknek lefárasztani a picurt, sőt, inkább kézben altatták, úgyhogy azóta is felváltva rossz éjszaka, jó éjszaka...

Most nagyon rossz, ismét egy nehéz éjszakán vagyunk túl, este 8 és fél három között ment a sírás-rívás, függőlegesben bealvás, lerakva üvöltés, míg aztán az utolsó szopit fekve ejtettem meg, amin végre bealud, így hajnal fél négykor már mehettem is aludni... Most kipróbáltam a szopipárnát, hátha azon elvan, de már látom, hogy nem, viszont készítettem néhány fotót, amíg még igen (sőt, úgy csinált, mintha bealudna...)

Egyrészt rájöttem, hogy az új évben észrevétlenül a kék betűszínt kezdtem el használni, holott ez nem ezé a blogomé, de már mindegy...
Másrészt viszont arra is rájöttem (és a jövőnk szempontjából ennek van nagyobb jelentősége), hogy nem csak páros és páratlan napok vannak, hanem vannak egyéb pozitív és egyéb negatív jelzésű napok is, egyelőre ismeretlen szisztémában megjelenve. Ugyanis 18-án (tegnapelőtt) nem csak este, hanem éjjel is ment a hepaj, este 9-től kis megszakításokkal reggel fél hatig, tegnap meg 9-től fél 11-ig aludt a szentem két rövid (két órai és 6 órai) ébredéssel.

No, ezt rakjuk össze egy rendszerré!

Holnap jön a nővérem és egyéb ál családja, hoznak finomakat, hasznosakat, és reményeim szerint kikészítik a gyereket, hogy éjjel aludjon:)

Most viszont én fogok! Már aludni... Mert a jóból sosem elég:)

Ó, hát nagyszerűen el lehet ám kiabálni a dolgokat, ezt most már világosan látom!:o
Hát, már nem feltétlenül aludja végig Döme az éjszakákat, de már némi rendszert kezdek észrevenni a működésében, most például azt, hogy minden páratlan napon este fáj a hasa, minden párosan pedig éjjel. Ez azt jelenti, hogy amikor este fáj, akkor olyan 6-8 között kezdődik a nyűgösség, a tehetetlen sírás, és éjfél-egy órára vége is, ami azért jó, mert közben azért amúgy is fent lennék, nézem a sorozataimat, írom a hozzászólásokat, szóval különösebben nem zavarja meg a menetrendet, hogy a gyermekem szenved.
Viszont, ha éjjel indul be a bugi, ami olyan 11 és éjjel 1 közötti indulást jelent, no, az valami rémes, olyankor 3-4, vagy akár 5-ig is eltarthat a sehogysejó-helyzet, és bizony az nekem, bárhogy nézem, eddig az alvásidőm volt. Ilyenkor előfordul, hogy elveszítem a türelmem, sőt, csúnyán is beszéltem már a gyerekkel, de hál istennek vannak jóakaróim, akik megnyugtattak, hogy inkább verbálisan, mint tényleg, és hogy ezen mindenki átesik, az is, aki azt hazudja, hogy nem:)

Szóval próbálok anyává válni, és azt szerencsére már most beláttam, hogy nem akarok tökéletes, csak elég jó anya lenni, így legalább a megőrülést, meg a fölösleges lelki görcsöket megspórolom magamnak:)

Egyébként meg telnek a napok, hihetetlen gyorsan, ma holnap Döme iskolás lesz:) de tényleg észrevétlenül suhannak el a hetek, a gyerek meg nő, mint a gomba, lassan már a társadalomba is be kell vezetnem őkelmét.

No, egy-két fotó, ha már:

Vállamon egy alvó kéthetessel próbálok írni pár sort... na jó, letettem:)
Szóval a kezdeti gördülékenység után azért jönnek a problémák, pl lett egy csomó kiütésem, ilyen:

Meg szegény Döme szeme is nagyon csúnyán begyulladt, és hát megtapasztalhattam, milyen az, amikor minden, és mindennek az ellenkezője is jó/rossz, ha hatszáz oldalról kapom a tanácsot, és TÉNYLEG nincs semmilyen útjelző, hogy mit kövessek.

Szóval most kenem kamillával és csepegtetek bele anyatejet, és holnap vagy kihívom a dokinőt, vagy nem, mert az antibiotikumos csepp úgyse/is hat...:S

Nem egyszerű, az biztos, de legalább szépen átalussza az éjszakát már, csak egyszer-kétszer ébred fel éjfél és 10 között, szóval anyabarát baba, az tuti:)

Mutatok egy alvó tíznapost:

Meg mutatok egy képet a három legfontosabbról:

Csak gyorsan megmutatom az alvó egyhetesemet, aztán rohanok is tovább (nem, mintha sok dolgom lenne, Döme vagy alszik, vagy eszik, vagy picit nyűgös, de ehhez sem kellek én, max. a mellkasom, de közben olvashatok bátran, szóval minden szuper - ami meg nem szuper, arról meg akkor, ha végleg nem szuperál)

2009. 02. 28.

                Most azt nem részletezem, hogy szombat délelőtt megint sikerült „válnunk”, de a lényeg, hogy egy hatalmas veszekedést zártunk le egy ugyancsak hatalmas sétával (hegynek fel, alföldi lány létemre). Akkor már ismét jöttek a szokásos „jajmegkellállni-összehúzódások”, és egy kólát is muszáj volt vadászni az út során (akkor még nem tudtam, hogy nagyon sokáig az lesz az utolsó korty kólám).

Ekkor indult a sofőrsegély-akció, de egyik szomszéd sem tartózkodott a közelben, taxira pénzünk sem volt (a reggeli veszekedés éppen onnan indult, hogy itt maradtunk szinte egy fillér nélkül a hétvégére, mert nem érkezett meg a táppénz, így feleslegesen indultunk neki a kutyát oltatni vinni, stb.), apuval se tudtunk hirtelen mit kezdeni, a cuccom se volt teljesen összepakolva, rohangáltam ide-oda, pakolgattam ki-be, majd nagy nehezen elindultunk (igen, a férjem vitt be, kocsival, de azt legalább elérte a két rövid és fél üveg sör, hogy nem pánikolt se az út, se a parkolás miatt).

Utolsó pocakfotó:

Persze csak arra tudtam gondolni, hogy nesze neked, majd az nst-k alatt körbevezet a dokinő a szülőszobán, erre se lett idő, és még jó, hogy nem vetettem a szomszédasszonykámmal málnalevélteát tegnap, és jaj, még a gátmasszázshoz sem kezdtünk hozzá, és egyébként is!!!

A kórház előtt szerencsére volt parkoló, kiszálltunk, én meg mosolyogva vettem észre, hogy egy ugyanolyan tescos ökoszatyorral, mint amilyen az én pakkom is volt, szállt ki egy lányka egy kocsiból. Hát igen, a melegfront.

Felmentünk a 2-ra (lifttel, több próbálkozás után, mert a műtők feliratból arra következtettem, hogy nem jó helyen járunk), vártuk, hogy valaki kijöjjön… Aztán lementünk az elsőre, ahol közöltük, hogy nem engednek be minket, mire elmondták, hogy csengetni kellene talán… :) Csengettünk, ekkor meg azt nem tudtuk, hogy berregést kellene figyelni, mert így engednek be. Szó mi szó, végül bejutottam, a férjem és apu pedig kint ragadt.

Két kedves hölgy fogadott, bevittek a vizsgálóba, kérdezték, ki az orvosom, hol tartok, mennyi a ciklushosszam (meghallva a két utolsó válaszom: 37+2, 33 nap), aggódva ingatták a fejüket, ami baromi megnyugtató ám ilyen helyzetben. Az orvosom kapcsán érdeklődtek, hogy kinek lettem a szabija alatt átadva, és hogy ragaszkodom-e a pótorvoshoz, vagy jó az ügyeletes. Én azt mondtam, annyira mindegy, egyiket sem ismerem, úgyhogy maradjunk az ügyeletesnél, az a biztos. A vizsgálat során kiderült, hogy 1cm-re vagyok tágulva, a baba meglepően fejlett, és talán éjjelre várható. Rákötöttek a ctg-re, ami során kiderült, hogy fájásaim még szinte egyáltalán nincsenek, úgyhogy apát haza lehet küldeni, én meg pihenjek, reggelnél hamarabb nem várható a baba. 17.00-kor felvettek a kórházba. Ekkor megjegyeztem, hogy ma még csak reggeliztem, ehetnék-e valamit, és ha igen, hol van erre mód. Bár a kardiológia szendvicsautomatáját ajánlották, de nem találtuk meg (megegyeztünk, hogy szököm, ők nem tudnak róla, hogy elhagyom az osztályt), így elsétáltunk a Nagyvárad téri aluljáróba, amikor bizony már éreztem, hogy 3 percenként jobb, ha megállok. Vettünk szendvicset, csokit, és szép lassan visszasétáltunk. Szegény apukám a botjával végre emberére talált, most neki kellett bevárnia engemJ A szendvics felét tudtam megenni, a többi egyszerűen nem csúszott le, olyan gyakran jöttek a fájások.

Visszakísértek az osztályra, elbúcsúztam, és bementem a már számomra kijelölt szülőszobába, ahol átöltöztem az ezer éves Buli Universalis-pólómba, és felfeküdtem az ágyra. Még a beöntés felöl érdeklődtem, de közölték, hogy az már nincs… Egy idő után bejött egy nő, akinek szóltam, hogy két percenként jönnek a fájások, van-e valami teendőm. A nő elment megkérdezni a kolléganőjét, aki azt üzente, hogy akkor már ne nagyon egyek. Ekkor volt őrségváltás (18.00), megérkezett az éjszakás ügyeletes szülésznő, Zsuzsa. Megvizsgált, mondta, hogy szépen haladunk, 3 ujjnyira vagyok kitágulva, én pedig szóltam, hogy szeretnék edát. Nem azért, mert annyira fájt, csak mert nem tudtam, mi vár rám, de hallottam, hogy valaki mellettem kiabál. Gondoltam, a java még csak most jön (és hát igen). A nő megkérdezte, hogy meg van-e beszélve ez az orvosommal, mire én igennel feleltem (nem is értem, én mondtam a dokinőnek kétszer is, hogy edával szeretnék szülni, de érdemileg egyszer sem beszéltünk a dologról, hogy ez mivel jár, vagy mivel nem, csak tudomásul vette). Így lett rámkötve az infúzió. Egyébként így jobban is jártam, mivel ugye a nemlétező hüvelykenetem miatt antibiotikumot kellett kapnom, így legalább azt is a branülön keresztül kaptam meg (és hát sűrűn gondoltam a dokinőmre, meg arra, hogy milyen jó, hogy gyakorlatilag az utolsó pillanatban a védőnőm kiderítette a hepatitisz-leletemet, amit aztán e-mail alapján én vezettem be a kiskönyvembe, de pecsét még nem került rá). Fél nyolckor Zsuzsa felajánlotta, hogy az eda előtt próbáljuk ki a fenékkoktélt, mert sokaknak az is elég, ne kezdjük rögtön edával. Én azért rákérdeztem, hogy nem lehet-e, hogy emiatt pont lecsúszok az edáról, de Zsuzsa szerint van még idő. Megkaptam a szurit, közölte, hogy fél óra múlva hat majd.

Ekkor már nagyon erősek voltak a fájások, jól mérhetőek, és bizony éreztem, hogy fordulóponton vagyok, jobb, ha elkezdem a szülésfelkészítőn és jógán megismert légzésgyakorlatot. Meglepődve vettem észre, hogy ezzel a légzéssel jobban kezelhető valóban a fájás, és az idő is jobban telik. Azért néhányszor kipróbáltam, hogy hagyom a fájást eluralkodni rajtam, és bizony nyöszörgés, és lábtekergetés lett a vége, meg parttalanság. A légzésgyakorlatok során viszont kitapasztaltam, hogy 5 belégzés-kifújás egy fájás, és a 4. a legborzalmasabb, amikor úgy érzem, hogy nem bírom, de a tudat, hogy a következő már kevésbé fog fájni, és ez a fájás teteje, könnyedén átsegített ezen a pár másodpercen. Ha nem lélegeztem, nem volt támpontom, hogy hol vagyok a fájásgörbém tekintetében. Mondták, hogy apát lassan lehet visszahívni, én telefonáltam, és mondtam a páromnak, hogy egy óra múlva kb. elindulhat.

Közben megérkezett a doktor úr, aki megvizsgált, és hát meglepő módon ismét 8cm-t diagnosztizált (kinek mekkora az ujja, ugyebár), és mivel ekkor már majdnem 22.00 volt, tehát az elmúlt másfél-két órában semmit sem haladtunk, így bekötötték az oxitocint. No, az fincsi volt, én kérdeztem ugyan, hogy ettől fognak-e erősödni a fájások, Zsuzsa állította, hogy nem, csak segíti, a doki persze utána (nem hallva ezt a választ) rávágta, hogy igen, ez a cél. Szerencsére a kidolgozott légzéstechnika és a fájdalomcsillapító együttes hatása még mindig az elviselhetőség határán belül tartotta a fájásokat. A doki a pocakomon keresztül próbálta lejjebb tolni a babát, de mondtam, hogy ez nekem baromira nem jó ám, és abba is hagyta… :) Kérdezték, van-e tolófájás, de én csak annyit mondtam, hogy olyan nagyon nem érzem a székelési ingert, ellenben úgy éreztem, hogy baromira kell pisilnem (hát igen, órák óta nem voltam), és kértem, hogy hadd mehessek el wc-re. A Zuram hozta az infúziót, én meg elcsámborogtam valahogy a wc-ig, azzal az utasítással, hogy ha nyomnom kell, nyugodtan nyomjak, ne féljek, nem esik ki a baba. Azért az én fejemen átfutott, hogy ezt se így képzeltem, amikor már jelzem, hogy jönnek a tolófájások, a filmeken, meg a beszámolókon mindig bezúdul a team, és onnastól csak az utasítás, hogy nyomjon, ne nyomjon, de hogy így, wc, meg séta… no de legyen!

A wc-n valóban rám tört a székelési inger, úgy voltam vele, hogy ha már beöntést nem kaptam, akkor essünk túl rajta, de hamar rájöttem, hogy ez nem biztos, hogy a kakit jelzi, úgyhogy a sikeres pisilés után „visszasiettünk” a szülőszobára. Mindeközben ismétlem, hogy hallottam ordibálást, és én csak arra tudtam gondolni, hogy mindez a fájdalom, ami a kiabálás okozója, még előttem áll…  
Amikor visszafeküdtem az ágyra (az még egy élmény, a kórházban végig az volt a bajom, hogy nem törődnek az ősmagyar mérettel, 160cm-esen se a szüléskor, se utána nem tudtam, hogyan kászálódjak le és fel az ágyra, olyan magas volt!!!), átalakították szülőággyá, ami ugyebár abból állt, hogy felrakták a kengyelt, kikötözték a lábam, meg leszedték azt a részt, ami a fenekemtől lefelé volt. Mondták, ha jön a fájás, nagy levegő, és nyomás. Jött a fájás (ami egyáltalán nem fájt, csak azt éreztem, hogy nyomnom kell, ugyanúgy, mint a wc-n), nagy levegő, és nyomtam, de úgy éreztem, nem vagyok elég hatékony. Ekkor Zsuzsa szavai számítottak a legtöbbet, mert dicsért, hogy milyen jól csinálom, és ha így haladunk, 6-7 ilyen, és túl vagyunk rajta. Én persze rákérdeztem, hogy 6-7 fájás, vagy nyomás, és aggódva vettem tudomásul, hogy fájásról beszél. Egy fájás alatt általában 2 nyomásra volt erőm, harmadikra csak elvétve. Nem azért aggódtam, mert fájt, hanem mert egyszerűen úgy éreztem, fogy az erőm, és nem vagyok képes eléggé nyomni.

Szóval jöttek a tolófájások, én igyekeztem nyomni, biztattak (az orvos ekkor még nem jött be), éreztem, ahogy Zsuzsa védi a gátamat, éreztem, hogy a másik nő (aki érdeklődött a két perces fájásoknál, de nem tudom, mi a beosztása, viszont ő is nagyon kedves és segítőkész volt) néha letörli a fenekem, rezignáltan tudomásul vettem, hogy valószínűleg kaki, és még arra is volt erőm, hogy beleszagoljak a levegőbe, hogy érződik-e (nem érződött), de tényleg nem zavart maga a dolog. Egyébként valahogy az egész szülést egyszerre éltem át ugyebár résztvevőként, de ugyanakkor kívülállóként is figyeltem a folyamatot, és ettől olyan jól kontrollálhatóvá vált az egész történet.
Jött a doki is, ő is mondta, hogy nyomja, erősebben, gyerünk, nem sok kell már, én meg csak arra gondoltam, hogy Laufer, és hogy nyomni, mint egy gőzgép, és iricc, és hogy MUSZÁJ jól csinálnom (ezt hangosan meg is jegyeztem, hogy én igyekszem, nagyon igyekszem).

Meglepő jelenet volt, amikor Zsuzsa megkérdezte a dokit, hogy miért nem nyomja a gyereket a hasamon keresztül (nem számonkérően, csak érdeklődve), mire a doki azt felelte, hogy az NEKEM nem volt jó. Ekkor éreztem, hogy ez tényleg az én munkám, és figyelik, hogy mit szeretnék, és hogyan.

Szóval nyomtam, mint a gőzgép, miközben az erőm fogyott, és hallottam, hogy mondják, hogy csak millimétereket haladunk, és tényleg ANNYIRA kevés kellene már. Ekkor még nem tudtuk, hogy Döme baba feje az oka a dolgoknak, és én tényleg minden erőmet összeszedtem, hogy sikerüljön végre, ekkor már igyekeztem 3 nyomást is produkálni a fájások alatt. Hallottam, hogy mondják, hogy valami nagyon vérzik, de akkor már semmi sem érdekelt, csak az, hogy a baba most egy szűk helyen van, és nagyon nem jó neki, és most minden rajtam múlik, főleg, mikor elhangzott, hogy arccal előre érkezik.

És akkor egyszer csak megtörtént a csoda, és 23.15 perckor kicsúszott Tóth Döme, engem meg elöntött a megkönnyebbülés, és rögtön szóltam a Zuramnak mosolyogva, hogy „Apuka, fotózzon!!!” :) Szegény, annyira transzban volt, hogy kétszer is meg kellett ismételnem, mire felfogta, hogy mit próbálok vele megértetni :) A doki is többször kellett, hogy megkérdezze, hogy akarja-e átvágni a köldökzsinórt, akkor meg tanácstalanul nézett a fényképezőgépre :) A doki oldotta fel a megoldhatatlannak tűnő problémát, és átvette a fényképész szerepét.

Első fotó:

Aztán rám rakták a kis Dömét, az én pici fiamat, és a kívül álló énem egyfolytában kommentálta az eseményeket, hogy látod, kár volt így félni, és látod, mennyire nem érdekel, hogy tiszta máz és kulimász, és hogy lila, mint egy újpesti drukker, és hogy a feje úgy néz ki, mint a Csúcsfejek egyik szereplője, csak arra gondoltam, hogy itt van az én kései peteérésem, a menzeszt kikerülő kis vándorló sejtem, a fogászatot és röntgent meg- és túlélt magzatom, a baba, aki engem választott édesanyjának, aki olyan ügyesen kapaszkodott az elején a vérzések alatt, és akiért most már életem végéig felelősséggel tartozom. Nem sírtam sem én, sem a férjem, vigyorogtunk mindketten, nem voltak nagy szavak, nem volt mozifilmbe illő végszó, csak ott voltunk hárman, együtt.

Amire emlékszem, hogy a gátam hátrafelé repedt, ezért vágni kellett, viszont a baba feje miatt még tovább repedt, majdnem átszakadt a gátam a végbél felé, de hát ez már így marad. (Azóta orvos nem látott, várom a hat hét leteltét, hogy a kontrollon (az eredeti orvosomnál…?) kiderüljön, mi is történt, hogy is lettem összetéve.)

Aztán Apuka behozta Dömét, és elkezdődött hármunk közös élete… :)

No, megérkeztem éltem első nst-jéről, s bár zuhog a hó, nem estem el (a múlt héten sikerült dobnom egy hátast), de ma már nem nagyon mozdulok ki! Brutál volt az nst, ha jól sejtem (mert senki nem mondott semmit), elég sűrű fájásokat mért a gép, és volt, ami 60 fölé is ment.
Közben volt egy kis közjáték, egy romalányt hoztak be magas lázzal, császársebbel, egy függöny választott el minket, így végighallgathattam a jajgatását, amíg kinyomták belőle a büdös gennyt (én annyira nem éreztem, de az asszisztensek öklendeztek), meg ahogy az orvos úgy beszél vele, mint egy hülyével, és közben konstatáltam, hogy IGEN, ebből a kórházból engedték ki gyulladt sebbel egy hete...
Szóval nem vagyok elégedett, nagyon nem.
Közben megismerkedtem egy lánnyal, aki szintén az én orvosomhoz tartozik, ő rh–, és volt egy vetélése, ami után nem kapott injekciót, emiatt minden hónapban kellett volna vizsgálni, és most (is) rákérdezett a dokinőnél, hogy ez tényleg nem lesz baj, hogy kimaradt, és a dokinőn most látszott, hogy "megijedt". Szóval nem csak én vagyok elégedetlen, ez a lényeg.
Az nst-eredményemet meg elküldtem a védőnőnek, hátha mond valamit.
A vérnyomásom (ott) 147/95 volt, de erre se mondtak semmit, mint ahogy a vizeletemre se...
Fasza így doki nélkül (nem, mintha vele másabb lenne)...

Többet szerettem volna ebbe a blogba írni, de nagyon úgy néz ki, hogy eseménytelen terhesség volt ez, ami azért nem kis szó, hál istennek, semmi különösebb nyűgöm, bajom.
És már csak 3-4 hét...
Viszont a babaszoba ázik, úgyhogy nem is tudom.

No, fotók:

Most csak tényleg azért, mert december 31 van, és mindenki elszámol, nekem meg ég a pofámról a bőr, hogy hanyagolom azt a blogot, ami elvileg a fiamnak készül...

Megvan már a babakocsi, a kiságy, a pelenkázó, az első három hónapra való ruházat, a hordozókendő, meg az első meséskönyv, ami direkte Dömének lett véve:)

Mert hogy Döme, ha eddig nem írtam volna, aki most már virgonc, és szaltózni is tud, meg ha kijön, kap egy bordásfalat, hogy legyen hová továbbra is beakasztani a lábát, ha már így hozzászokott, és bizony, éjfélkor nem csak 2009-be, hanem a 30. hétbe is belépek, ami azért már lassan célegyenes (de mindenesetre innestől már nem érdemes félbehagyni).

Pocakfotó:

Egyébként meg az ok, amiért ma végre írtam, az az volt, hogy rádöbbentem, Neked már nem lesz különös (izgató, kalandos, vérlázító, megható, felháborító, beszédtéma, meghökkentő...stb), hogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke egy fekete férfi.

És ennek örülök, bár kicsit félek (nem emiatt), hogy Neked sok minden más sem lesz különös (stb.), ami ellen most még küzdünk, de félő, hogy letarol minket...

18. heti genetikai uh eredménye (10.22.)

BPD: 46
HC: 175
AC: 151
FL: 29

Ép koponya konfiguratio, agykamrák norm.tágasságúak. Arckoponya: eltérés nélkül.
Gerincoszlop követhető, csigolyaívek zártak, megtartottak.
Szív: 4 üregű, billentyűk ábrázolódnak.
Gyomor és hólyatelődés látható. A vesék üregrendszere norm. tágasságú.
Végtagok csöves csontjai jól ábrázolódnak, épek.
Placenta: mellső falon, középső részén, a méhűr felé cystikus. /28X14mm/
Köldökzsinórban 3 ér.
Magzatvíz mennyisége: átl.
A MSzNUT érvényben lévő protokollja szerint végzett vizsgálat során magzati rendellenesség nem észlelhető.
Vélemény: a mért értékek 19 hetes 6 napos graviditásnak felelnek meg.

A vizsgálat szerint a pocaklakóm legény!:)

És képek 10.31-éről.

Egyébként járok rendszeresen kismamajógára (már kétszer voltam), itthon is tornázom (Rubint Réka és Callanatics részlet felváltva), a súlyom 78kg (:S), a pocakom már egyértelmű (10.22.):

pocak körmérete 101 cm, testsúly majd csütörtökön, de csak óvatosan, csak a védőnő mázsája!!!

No, ma végre túllendültem a titokzatos hárombetűs vérvételen, de ha csak ennyi lett volna, mint valójában a végére, akkor nem is én lennék.

Először is, ugyebár kétségek között leledztem napokig, hogy hogyan fogok én bejutni egyáltalán a kémcsövek és tűk birodalmába, lévén, hogy a nődokinő legutóbb nem adott beutalót. Addig-meddig rágtam ezt a stresszgombócot, hogy életemet legjobban átfonó fóbiáját félretéve felhívtam a fent nevezettet, hogy ugyan, mondja már meg.
Ekkor ért a nagy meglepetés, mert amellett, hogy mi sem természetesebb-hangon felvilágosított, hogy majd ő ad aznap, mármint beutalót, azt is kapásból, a nevem elhangzása után közölte, hogy toxonegatívrubeolapozitívmindkettőjó.

Nahát! Már névről megismer!!!

Szóval, elérkezett a várva várt nap, én nem alvás után ébredve hajnaltájt elkészülődtem, 7 után pár perccel meg is érkeztem A HELYre. Telefonom rutinosan elővéve hívtam a nődokinőt, hogy lennék, és beutalót szeretnék, mire közölte, hogy ő még nincs itt, de keressek valakit, aki megírja helyette, s majd ő lepecsételi...

Na...

Én, aki az ellenőrt se bántanám, és a rendőrt se szólítanám le, ha egyenruhában van, hogy valami bajom van, szóval nem vagyok egy törtető típus, el lettem látva feladattal. Megoldottam. Még pedig úgy, hogy sehogyanse vártam 20 percet, majd ismét féretéve életemet legjobban átfonó fóbiáját, újra telefonáltam, hogy nem találtam tébláboló embert.

Lényeg a lényeg, hogy 5-10 percen belül mellettem volt a nődokinő, kitöltötte a beutalót (a lakcímemet rosszul kimásolva a kiskönyvemből, mert az nekem csak tartózkodási hely, nem bejelentett, és már látom, hogy rendőrök visznek engem innen el), majd kérésemre adott egy háziorvosom által kívánt kódszámú és tartalmú ajánlást a további táppénzemre, majd ennek folyamodványaként megtagadta a kismamajógát engedélyező okiratot...

Szóval így, most tétlenségre vagyok kárhozatva, s az, hogy a vérvétel után még vissza kellett slattyognom a kiabálós vérvevőkhöz, hogy egy héttel eltévesztettem az utolsó uh szerinti magzati kort, és mivel ez jelentős, javítsuk ki, már csak hab a tortán.

Október 22-én genetikai uh, 11.40-kor, s talán már a nemét is megtudjuk.

Minden a legnagyobb rendben, tarkóredő 1.7, baba 79 mm, BPD 26mm, FL 12mm, a mért kor 13+5, tehát tankönyvi.

Én sajnos nem láttam szinte semmit a monitorból, mert magasan volt az ágyhoz képest és ha helyezkedtem, a dokinő kedvesen, de rám szólt. Drága jó Lajosom viszont végig nézte, nem tudom, mennyit fogott a dolgokból, sajnos a dokinő nem volt beszédes kedvében. Legközelebb 2-3 hét múlva afp.

Mehettem volna kombinált tesztre (most ingyenes mindenkinek), de miután két emeleten sem tudott nekem senki információt adni ennek módjáról és mikéntjéről, feladtam. Lelkem rajta, hogy tökéletes adatokkal ezt bemerészeltem!

Ezt a +5kg-ot, így az elején... Ezt hogy fogom feldolgozni? Mert a januárihoz képest így már +15, és ez még csak az eleje...

Egyébként a védőnő aranyos, közvetlen, és 45 percig csak az enyém volt. Vicces ez a terhesség dolog, lassan én is elhiszem...

minden rendben. Voltam pénteken uh-n, meg lettem dicsérve, valamint le lett rólam véve a veszélyeztetettség keresztje, úgyhogy most már csupán kéjből kell itthon maradni. Nincs is ennél szebb!

Ki is találtam, hogy megtanulok a szülésig angolul, most bújom a netet, hogy melyik a legjobb  ár/érték arányban, meg a sulit is megkörnyékezem, hogy fektessenek belém.

fotó az öt és fél centis óriásról: