Már reggel rosszul indult a nap, hogy kiderült, majd' másfél km-re van az mr helyszíne a gyerekklinikáról, és valószínűleg esőben, gyalog kell majd ezt abszolválnunk Hubával.
Aztán belefutottunk a reggeli csúcsba, és azon görcsöltünk, hogy így negyed 10-re sem érünk oda, de negyed 9-kor végül már bent is voltam Hubával az épületben.
A Zuram és a fiúk mentek az oviba leadni Dömét.
És végül kiderült, kár volt így görcsölni az időn, mert - bár úgy mentem be az onkológiai rendelőbe, mint aki hazajár - csak fél körül szállingóztak a nővérkék, és engem is türelemre intettek.
Amíg kint várakoztunk, igyekeztem megitatni a teából Hubát (azt mondták, 3 után már csak vizet és/vagy teát ihat, bár arra nem emlékeztem, meddig), s bár a cumisüveget egyből szakszerűen és profin használta, gyakorlatilag elküldött egy fintorral melegebb éghajlatra, hogy mivel akarom én őt átverni.
Szégyen, nem szégyen, már 3/4 9-kor elpityeredtem (és nem ez volt aznap az utolsó), hogy miért kell idecitálni 8-ra, ha nincs is rendelés, aztán végül 9-kor bekerültünk.
Igen reggel volt még, mert a vért vevő hölgy meglehetősen dekoncentráltnak tűnt, de jó pár perc, és jó kis üvöltés után (utóbbi Huba volt) sikerült levenni azt a tíz csepp vért.
Kapott egy katicát (választhattuk:) ), amiért ilyen ügyes volt, én kaptam egy rakat papírt (beutaló, előző nse - rosszabb lett, 32 a múltkori 20-szal szemben -, anamnézis, amit ki kellett tölteni), és még meg kellett várni a vérvételest.
Szerencsére Huba elaludt a hátamon (meg kellett kérnem egy anyukát, hogy segítsen, nehogy kirántsam a branült Huba kezéből), és olyan fél 10 felé meg is kaptuk a papírt, irány az osztály.
A 2/a osztályon egy kis váróficakban (volt vagy 2.5m2, két pad egymással szemben) várt 3 gyerek az infúzióra, szülőkkel.
Itt is kaptuk meg, hármunkra jutott két állvány, úgyhogy én, a hátamon Hubával, álltam egy jó ideig az állvány mellett, mert pont ellentétes oldalon volt a branül, mint a pad, és nem akartam a másik szülői párt és gyereket helycserére hívni.
Ők egyébként akkor is, később is rengeteget segítettem, gyakorlatilag minden értékes információt tőlük kaptam...

Később már rendesen klausztrofóbiám lett, ahogy be voltam szorítva a sarokba, egy ideig még egy babakocsi is ott volt, meg egy ablak (az végig :D), amire ki volt írva, hogy nem lehet kinyitni, mert kiesik az ablakszárny...)

11 körül Hubát átküldték az mr-re.
Szólt a nővér (orvos?), hogy mehetünk, mindjárt küld valakit, aki leszed minket az infúzióról, a valaki megérkezett, leszedett és elment, én meg álltam ott, hogy jó, de hová kell menni?...
Olyan 10 perc múlva újra arra járt a hölgy, akkor megkérdeztem, hogy ugyan, mondja már meg, mehetünk, és ha igen, hová?
Elmondta a címet, én pedig rohamtempóban nekiláttam az útnak... és elcsesztem!
Rosszul néztem meg a térképen, és a Korányit összekevertem a Szigony utcával, így a Balassa helyett a Ludovika téren kötöttem ki... És fogalmam nem volt, mit rontottam el.
Leszólítottam egy autóst, aki bekísért a Klinika egyik portásához, ő mondta, hogy menjek hátra a falig, aztán balra, majd jobbra, és ott ki a sorompón.
Én így csináltam, az urológiánál le balra, és egy iszonyat nagy tér kellős közepén találtam magam, ahol fogalmam sem volt, mennyire kell jobbra menni, és hol, mert kis zegzugok voltak mindenféle azonosíthatatlan épület között.
Ekkor törtek fel másodjára a könnyeim, mert sehol egy ember, sehol egy sorompó, sehol egy kijárat.
Feltűnt egy férfi, én messziről hahóztam neki, hogy segítsen, mire visszakérdezett sajnálkozva: sprechen sie deutsch?
Basszus, erre zokogni kezdtem, hogy már azt se tudom, Pest melyik részén vagyok ezen a nyamvadt Klinikán, és erre az egyetlen ember, akit felém fúj a szél, német! :O
Bolyongtam tovább, kétségbeesve, mert a gyerek akkor már több mint 8 órája nem evett, és még hol vagyunk a végétől???
Végül találtam egy szerelőnek tűnő pasit, akitől könnyek között kértem segítséget. Pont ott kellett volna kimenni jobbra, és ott volt a kapu...
És lám, a kapu másik oldalán éppen a neurológiai klinika volt!
Mint kiderült, most pont éppen a fordított utat tettem meg, mint mikor az endokrinológiára menve eltévedtem, akkor a neurológiai klinikához jutottam a Balassán a Korányi helyett, most fordítva...
A sors iróniája.
Pár kedves nővérke vett pártfogásba, és kísért be az épületbe, mert azért ott is akkora távolságok és hülye terek vannak, hogy simán nem tudtam, most bent vagyok, vagy kint vagyok, és hogy melyik épületkomplexum az, amit keresek. És mire egyhez odasietsz, az is tízméterek, és értékes percek.
Szóval a nővérkék kicsit tartották bennem a lelket, én meg hüppögve és remegve mentem fel az mr-re, hol pár perc múlva épp keresték is Hubát. Fél 12 körül volt.
Dél előtt pár perccel vihettem be, ott kapott egy altató injekciót, amitől irtó édesen elaludt, miközben szúrós szemmel, sértődötten nézte az asszisztensnőt :)
Ekkor kellett elhagynom a vizsgálót, de megfenyegettem őket, hogy vigyázzanak a gyerekemre, mert gyerek nélkül el nem megyek innen (belőlem az adrenalin nagyszájú "haverkodásban" tör ki, a szüléseim után is hülyeségeket beszélek:D).
Aztán megint jött a hullámvölgy, egy istennek se tudtam innestől egy órán keresztül telefonálni, sem sms-t írni, mindenki más tudott, de az enyém nem működött, ki se csörgött, csak egy ideig csend, aztán szétkapcsolt.
Se akkor nem tudtam a Zurammal beszélni, amikor bent volt Huba, sem utána, hogy mire számítson, mikor végzünk.
És a lift is elromlott, de ez annyira nem tört meg :)

Fél egy körül hozták ki a kis kómás Hubát, aki meglepően hamar magához tért, és követelte a jussát, először csak kemény szorítással, aztán cuppogással, majd lerágta a fél arcom és fülem:) majd hangos abajgással. A doki azt mondta, hogy inkább egy kis vizet vagy teát adjak neki indulásképp.
Volt nálam még a teából, azzal kínáltam, szegény úgy ivott, mint aki életében mindig ezt kapta. De végül ezt is el kellett vennem tőle, doktori utasításra:)
Aztán kivették a branült, és utunkra bocsájtottak.
A végén megkérdeztem, mégis, mit látott, mondta, hogy hát félszemmel amit tud mondani, hogy mintha kisebb lenne a folt (persze, múlt hét óta, mi?), s mikor kérdeztem, hogy de akkor most vérzés, vagy neuroblasztóma, azt válaszolta, hogy hát hja, az ebből nem derült ki. Köszönjük. Akkor mire is volt jó ez a tortúra?...
A leletkiadásról sem tudott felvilágosítani, azt mondta, az onkológián érdeklődjek. Jó, hogy ott se szóltak, hogy mikor telefonáljak.
Szerencsére ekkor már tudtam telefonálni, úgyhogy egy ismert helyre rendeltem a Zuramat, a hátamra vettem Hubát, és elhagytuk az épületet.
Ahogy kikeveredtem (mert az se volt könnyű), hihetetlen sűrű és puha cseppekben záporozott az eső, és közben sütött a nap, ha vallásos lennék, lenne rá szavam, így csak azt éreztem, hogy rám szakad az egész nap súlya, és ha nem tartom magam, most fogok összeesni.
Mert hogy egész délelőtt alig ültem, vagy a kezemben, vagy a hátamon a legalább 8.5kg-os Huba, wc-re egyszer tudtam elmenni, az mr ideje alatt, enni az Üllőin, miközben futottam a klinikára, mert ugye a többi mr-re váró gyerek előtt csak nem, és rá a stressz, meg az aggodalom, szóval rendesen kipurcantam, no.
De most már itthon vagyunk, és csak azért írtam le, hogy mégse felejtsem el teljesen, hogy semmi más nem számít, csak az egészség...