Na nem, ennyi hallgatás után sem a blogtól búcsúzom, sőt, el nem múló vágyam, hogy újra rendszeresen írjak, úgyhogy nem ezért búcsúzkodom.
Az évtized híre, hogy gyakorlatilag letelt az öt év, úgyhogy
HUBA MA VÉGLEG BÚCSÚT INTHETETT AZ ONKOLÓGIÁNAK!!!
Annyira örülök, mert bár soha nem volt betegségtudatunk, egyáltalán nem kezeltük daganatos betegként Hubát, de azért a fejünk felett mindig ott lógott az árnyék. Mert soha nem derült ki biztosra, mi volt az az árnyék a hat hetes ultrahangon, és utána még jópáron.
Mert először havonta jártunk, aztán három havonta, később elég volt fél évente, amit egyre jobban húztunk, és végül tavaly november után ma kellett utoljára megjelennünk.
Éppen pár hete jött fel a fészbukon az MR-es bejegyzés, hát mit mondjak, nagyon jól van kitalálva az emberi agy, hogy mindent töröl, ami már nem kell (bár esetemben gyakran azt is, amit nem kellene törölnie), jó, hogy arra a napra már csak halványan emlékszem.
És most már eljött az idő, hogy azt a sok-sok délelőttöt is elfelejtsem, amikor annyiszor szorult össze a szívem a többi családot nézve, és annyira kapaszkodtam a tudatba, hogy nekünk soha nem mondatott ki, így valósággá sem válhatott. Hála istennek!
Soha viszont nem látásra, onkológia!
