Múlt héten voltunk már bent, körülnéztünk, tetszett Dömének, úgyhogy nagyon várta a mai napot. Én egyre kevésbé:)
Egy tortúra az út, már most látom :) De azt mondta a Zuram, majd megoldjuk (kíváncsi vagyok, hogy érti...;) )
Az átadóban épp tumultus volt, így magunktól pakoltunk be a szekrénybe, kissé bizonytalanul, aztán kiderült, az egy másik csoport esernyő jelű gyerekének a szekrénye...
Két részre kellett osztani a ruhákat, felülre a hazamenős, alulra az összes többi (kinti, váltó, pizsi), hátöööö... ha ebből tudni fogják, mi a pizsamája, és holnap is a pizsi lesz alváskor rajta, és nem a mai kinti, tökön szúrom magam a csodálattól :)
Átöltöztettem, nagyon ügyes volt, akkor már megjegyezte, hogy "anya itten marad", de lehet, hogy csak arra gondolt, hogy kint, hogy nem mehetek be :)
Aztán bementünk, odaadtam a babákat, amiktől elolvadtak az óvónénik :)
Imádom nézni az arcokat, amikor kérdik: Ezt Te/anyuka csinálta(d)? :o
:D
Döme és Berci eközben lelépett, Döme mindent próbált feldolgozni a lehető legrövidebb idő alatt, Bercit meg megint megtalálták a csajok (nézd, egy baba! - mondták megint Bercire:D)
Bocsi, nem volt túl biztos a kezem...
Aztán adtam két puszit Dömének, mondtam, hogy legyen ügyes, meg emlékezzen Péterkére, meg vigasztalja meg azt a kisfiút, aki úgy sír.
Ő csak nézett jobbra, balra, rámosolyodott az egyik dadusra, vagy óvónőre, aki kézen fogta, és ekkor csuktam be az ajtót.
És persze egyből jöttek is a könnyeim...
Hát így.
9 után értünk haza (7:50-kor indultunk), és most szokatlan a nagy csend, Berci meg folyton azt kérdi, hol van Döme? :(
Holnap nehezebb lesz, amikor már nem új dolog vár rá, és megint menni kell.
És kíváncsi vagyok, hogy fogom végigcitálni a fél órás úton, ha épp majd nem akar menni...:P
