A kórházból Bercit 3780-nal engedték ki, úgyhogy nincs ok panaszra. Hazajöttünk, és az első fél óra borzalmas volt. Először is, egy nagy kamasz fiú várt itthon az én pici fiam helyett, aki nem akart velem szóba állni.
Hozzám ugye nem jött be a kórházba Döme, mert sejtettem, hogy azzal nagyobb kárt okoznék, mint hasznot, és csak üvöltés lenne, ha megint itt kell hagynia (jól sejtettem, mióta itthon vagyunk, a lábam nem tehetem ki nélküle az ajtón. Ő mondjuk elmehet az apjával;)).
Amikor hazaértünk, Döme jól érezhetően büntetett, nem vehettem fel, nem nézett rám, és állandóan az apján csüngött. Ez egy bő félóra volt, az borzalmas volt. Amikor mutattuk neki Bercit, vagy csak beszéltünk róla, elfordította a fejét, és mondta, hogy nemnem.
Aztán én rászóltam a Zuramra, hogy ne erőltesse, hagyjuk, és később huncutkodtam Dömével, a régi közös huncutságainkkal, és elmosolyodott, aztán már jó nagyokat röhögtünk együtt:)
Aztán jött a hiszti az első szoptatáskor, de én odahívtam magam mellé egy könyvvel, és elbeszélgettünk, mint régen.
Azóta nem hisztizik szoptatáskor (mondjuk, ha felveszem a Bercit, még van műhiszti, de már csak a látszat kedvéért).
Amióta felfedezte, hogy Berci vicces hangokat ad ki, meglesi, nevet rajta.
Viszont sokkal nyűgösebb, érzékenyebb lett, az biztos.
Így mulatunk szopi közben:
