Továbbra is dől belőlem a magzatvíz, én szégyellem magam (nem is értem, Dömével kaptam alám alátétet, biztos itt is kérhettem volna, bár lehet, egyszerűbb volt így), a Zuram konkrétan megkérdezi, hogy feltörölje-e a vizsgálót?:D Hát ilyenek vagyunk mi :)
A fájásaim sűrűsödnek, időközben ctg-re is raknak, én állok a szülőágy mellett, eszemben sincs lefeküdni. A ctg után elkérem a sarokból a labdát, ki akarom próbálni, tényleg olyan hatékony-e a fájások alatt. Hát nem tudom, ekkor már nekem semmi sem volt jó, többször közöltem a Zurammal, hogy most már csinálja ő, nekem elég volt mára, meg úgy általában.
Valahogy ez a vajúdásom volt a legkétségbeesettebb, nem tudtam magam kontrollálni, először az volt a bajom, hogy milyen sokáig fog tartani, aztán meg a sűrűsödő fájásoktól ijedtem meg, hogy ha most így fáj, és még csak ennyire vagyok kitágulva, mi lesz a végén. De mégis, egyetlen egyszer sem, még csak fel sem merült bennem, hogy kérjek valami fájdalomcsillapítást! Ez utólag villant belém, hogy akármennyire fájt, akárhogy szenvedtem, mégis, ezek szerint annyira lerendeztem fejben, hogy kitartottam a fájdalomcsillapítás nélküli szülés mellett.
Szóval a labda nem jött be, hiába próbáltam körözni meg hintázni a csípőmmel, és sajnos most a jógalégzés sem tett csodát, tény, hogy nem is csináltam jól. Érdekes, hogy ez csak elsőre sikerült tökéletesen… Ekkor már állni sem tudtam, azt hiszem, erre mondják, hogy hétrét görnyed, úgy borultam a szülőágyra. Csak a Zuram által gondosan cserélgetett vizes borogatás esett jól. Egy ilyen kínlódásnál jött be Barbi, és eléggé aggódóan kérdezte, hogy ennyire rosszul bírom-e. Remélem, nem tűntem túljátszottnak:D
¾ 11-kor a szülésznő elhívott a vizsgálóba (ma sem értem, miért kellett minden vizsgálatra elvonszolni magam a külső vizsgálóba, Bercivel is, Dömével is a szülőszobán vizsgáltak mindahányszor:O), ahová sikerült negatív rekord idő alatt elvánszorognom, a ca. 10-en volt 4 erős fájásom. A dokim egy fotelban sziesztázott, vidáman kérdezte meg, miért megyek ilyen furán, fáj-e. Szerencséje, hogy visszafelé jöttömben már álomba merülve találtam! (egyébként így visszaolvasva nem tűnik túl szimpatikusnak a dokim néhány megnyilvánulása, de nyilván a leírásban van a hiba – meglehetősen érzem az itthon, gyerekekkel töltött időt a fogalmazási készségemen… -, ő egyébként mindezek és az elkövetkezők ellenére baromira jól tette a dolgát, bennem egy csöpp rossz érzés sincs)
A vizsgálóban a szülésznő megállapította, hogy 6-7 cm-re vagyok kitágulva (basszus, Bercivel így mentem be a kórházba!!!), és aggódó kérdésemre azt válaszolta, még lehet belőle mai gyerek.
Nem a dátum miatt kérdeztem ám rá, hanem így akartam megtudni, meddig tart még ez az egész, mert már nagyon szerettem volna túl lenni rajta. Mondjuk a tudat, hogy még több mint egy óra biztos, hogy hátravan, nem töltött el nagy örömmel.
Visszarobogtam a szülőszobára, mint írtam, akkor már Miki erőst horpasztott egy fotelban. Én persze nem iránta való kitolásból (hehe, de jó szó ez itt:D), de negyed 12-től jól felismerhető tolófájásokat produkáltam. Arra már nem emlékszem, hogy Barbi járt be sűrűbben, vagy a Zuramat küldtem el a szülésznőért, de egyszer csak ott volt, felfektetett a szülőágyra, megvizsgált, megkért, hogy ha jön a fájás, nyomjak, majd közölte, hogy még mindig magasan van a fej, így kellene 3-3 fájást produkálnom egyik és másik oldalon fekve. Na, ez baromira nem hiányzott, ez már Bercinél is nagyon kemény volt.
Barbi kiment, én az oldalamra feküdtem, akkor már szorítottam a Zuram kezét, és szerintem ő is látta, hogy nagyon szenvedek, és meg is vagyok ijedve, mert ez a szülés most már itt és most meg fog történni! Letudtuk az egyik oldalt, a másik oldalon is lement 2 fájás, mikor megint bejött Barbi, és megmentett az utolsó fájás kibírásától.
Megint a hátamra feküdtem (nekem sose jut eszembe, hogy állva, négykézláb vagy mittomén hogy szüljek, másoknak ez hogy jön???), Barbi megvizsgált, majd elment a dokimért.
Na ekkor én már teljes pánikban voltam, jöttek a fájások, na de basszus, most hogy nyomjak? Nincs is itt senki!!!
Én rettegtem a tudattól, hogy nekem egyedül kell megszülnöm a gyereket (pedig hát nyilván mindenképp így van), ezért is nem szülnék itthon, vagy ezért is aggódtam, mikor mondták, hogy a harmadik gyerek csak kipottyan – de erre Barbi azt mondta az egyik vizsgálatnál, hogy ez hülyeség, mert a második gyerek jön gyorsan, és tényleg, a harmadik vagy nagyon gyors, vagy nagyon lassú - , mert én nagyon nem vagyok az a csak úgy szülögető ősanya, bármennyire is szülésfüggőnek tartom magam.
Az következő egy-két fájást így próbáltam csak úgy ímmel-ámmal nyomni, és nagyon reméltem, hogy hamarost visszaér a tím.
Mint később a lábam között zajló beszélgetésből kiderült, Miki olyan mélyen aludt (nem is aludtam, mondta ő), hogy 5-ször kellett ébreszteni, mire magához tért (mondta Barbi).
Tény mi tény, innestől teljesen Barbi kezében voltunk mindnyájan, a dokim is azt csinálta, amit a szülésznő mondott, amit én mondjuk egyáltalán nem bántam, mert így történhetett, hogy a három szülésem közül először hallottam azt az utasítást, hogy a következő fájásnál ne nyomjon, hanem sóhajtsuk el a fájdalmat.
Én persze egyből lihegni kezdtem, ahogy a filmekben, mert azt olvastam a sok-sok év alatt, hogy ez a filmes izé csak arra jó, hogy ellihegd a fájást, mikor nem szabad nyomni, de Barbi rám szólt, hogy sóhajtsak mélyeket, és hagyjam, hogy magától jöjjön a baba. Ó, hát jött a megvilágosodás, hogy én az első szülésem óta (tőle függetlenül) így szoktam kakilni, ha fáj, és már hetek óta azon merengtem, vajon szülni lehet-e így, és hát íme! :D:D:D
Apropó, kaki, mint Bercinél, most is teljesen tudatában voltam, hogy a nyomásnál mi jött ki először belőlem, a szülésznő nyugtatott is, hogy semmi probléma, pedig hát pont nem érdekelt, de tényleg, csak fejben nyugtáztam, hogy megint működik a kakilj ide (máshogy tényleg nem lehet szülni, ezt most megállapítottam, mikor egy fájásnál próbáltam úrinő lenni, és rám is szólt Barbi, hogy ez most nem le ment, hanem fejbe).
Miki fogta az egyik lábam, a Zuram a másikat, én kapaszkodtam a térdembe, közben szegény szülésznőt toltam a jobb lábammal (amiért elnézését is kértem tőle pironkodva), és ismét azt sziszegtem magamban, GYERE KI!!!
23:54-kor gátvédelemmel kicsusszant Tóth Huba, 4450g-mal, 61cm-rel.
Mindenki felszisszent, hű, mekkora! :D
A köldökzsinór a nyaka köré volt csavarodva, de ezt csak később szedtük össze a Zurammal, én a zárómon olvastam, ő meg így idézte fel, hogy ja, akkor azt tágítgatta a szülésznő a gyerek feje körül, amikor már félig kint volt:O
Egyből a hasamra tették, én megkérdeztem, cicire tehetem-e, de a szülésznő megkért, hadd hagyjam levegőhöz jutni. Persze aztán nagyon ügyesen rátapadt a cicimre :)
