Huba ma már 22 napos, ma a köldökcsonkja is leesett, úgyhogy összeszedem magam, amíg még vannak emlékeim, és megírom a szüléstörténetet.
Május 2-án reggel egy barátnőm a kiírása napján elment ctg-re, majd boldogan hívott, hogy a dokija szerint szépen tágul, szülnek.Én akkor már eléggé meg voltam zakkanva, gyakorlatilag úgy éreztem magam, hogy körülöttem mindenki megszül, csak én maradok örökre terhes:)
Mint már napok óta, reggel 9-től megint görcsösen figyeltem a fájásokat, és örültem, hogy félórások, de mivel már előtte is előfordult ilyen, a hasam meg csak nőtt, ezért nem hittem, hogy a mai nap lesz az enyém.
A játszótéren voltam a fiúkkal, mikor felhívott a barátnőm (ekkor fél 11 lehetett), hogy a kezében a csöppség, éppen hogy fel tudott feküdni a szülőágyra. Nekem több sem kellett, bőgni kezdtem, bevallom, az irigységtől és a tehetetlenségtől.
Délben úgy éreztem, mintha már 20 percesekre sűrűsödtek volna a fájások.
A fiúkkal már aludni sem tudtam, 1-től megint mintha gyakoribbakká váltak volna a fájások, délután a játszótéren már 10 percesek voltak.
Körülöttem volt minden kismama és kispapa, és azon röhögtek, hogy én annyira bizonytalan vagyok, hogy nyilván itt fogok a végén megszülni.
De én nem akartam még 10 percesekkel elindulni, abból kiindulva, hogy Bercivel is 3 percesekkel ébredtem, és onnan még 3.5 óra volt a vége. Akart a franc a kórházban dekkolni feleslegesen.
Közben persze azon paráztam, hogy a végén tényleg megszülök majd az autóban…:)
Megjött a Zuram is, a többiek egyből elújságolták, hogy itt vajúdom egy ideje, és nem akarok elindulni. Én meg hajtogattam, hogy ez még tuti nem az, gyengék is a fájások, órák óta nem is sűrűsödnek, én nem megyek sehová!
Annyit kiharcolt a Zuram, hogy mikor elindultunk a játszóról befelé, felhívtam a dokimat. Eleve úgy mondtam neki, hogy rendszertelen is (mert volt 12 és 8 perces is, aztán volt már 6 is, aztán megint 10…), hátha azt mondja, maradjak a seggemen.
De neeeeeeem, ő azt válaszolta, akkor találkozunk a szülőszobán!
Annyit még benyögtem, hogy még majd csak most fogunk valamikor elindulni, úgyhogy majd később érkezünk.
Otthon még húztam az időt, amennyire lehetett, a fiúkat megfürdettük, megvacsoráztattuk, és átadtuk Babuékhoz a szomszédba, majd 7 után elindultunk.
Utolsó pocakfotó aznap reggelről:
Az Istvánban elkövettük azt a hibát, hogy beparkoltunk a kórház területére, úgyhogy egy kisebb vagyont hagyott ott a Zuram a végén, de ezt én jóval később tudtam meg.
A szülőszobák előtti kis folyosón többen is ültek, a titokzatos ajtó, amin anno Dömével még nem tudtam egyértelműen átjutni most tárva-nyitva volt, én pedig bementem rajta, mint aki hazajön:
Kis klubhangulat a szülésznőknél, az egyik almát rágcsál (ő lett végül az én szülésznőm, Barbi), talán egy tévé is megy, mindenki punnyad.
Kérdezték, mi járatban vagyok, mondtam, hogy az orvosommal megbeszéltük, hogy itt találkozunk :)
Majd örömömet fejeztem ki, hogy ilyen nyugodt a légkör, ezek szerint most nincs nagy dömping. Erre az egyik szülésznő közölte, hogy teltház van…
Barbi elvitt a vizsgálóba, ahol megállapította, hogy 2-3 cm-re tágultam, és nagyon magasan van a baba feje. Utóbbi nem aggasztott, mindkét előző szülésemnél is magasan volt a fej, de a 2-3 cm megrémisztett, úristen, milyen messze van még a vége!!!
Szólhattam a Zuramnak, hogy jöjjön be, majd bekísértek a vajúdóba (mindig az volt a parám, hogy egyszer itt szülesztenek meg, előfordult már ilyen mással), ahol egy nagyon fiatalka roma lányka kínlódott, kísérőként a nagymamája ült még bent. Elmesélték a következő néhány órában, hogy 24 hetes terhes a lány, és nagyon görcsöl. A lány később meglepődve kérdezte, hogy ha én most vajúdok, és fájásaim vannak, miért nem kiabálok?:)))
Mondtam neki, hogy miért kiabálnék, mikor minden egyes fájás a babámhoz visz közelebb. Később már nem bántam volna, ha igyekezne az a baba:D
A felvételkor ¾ 8 volt (a zárómon 8 óra áll, de én is jegyzeteltem ám!:P), ctg-re kötöttek, és én csalódottan figyeltem a 30-50-es, max. 70-es fájásokat, egyetlen egyszer csillant fel a szemem, amikor 91-ig szaladt a fájásmérő.
Miki, a dokim 9-kor fut be, kérdezi, mi újság, mikor vizsgáltak meg legutóbb, majd ő is kihív a külső vizsgálóba, ahol megállapítja, 4 cm, burkot repeszt. Valamit Barbi aggályoskodik, de Miki rákérdez, hány nap is van hátra a terminusomból (5), és hogy akkor mire is várjunk. Megkér, hogy a lábam tegyem a térdtartóra, hogy minél jobban hozzám férjen, és egy ca. 50cm-es tűféleséggel próbálja megrepeszteni a burkot. Zselével is beken, mondván, hogy ne fájjon, igazán kedves J Persze baromira nem kellemes, amit közlök is vele, mire replikázva mondja: Nekem mondod? Én már az ujjam szúrtam szét vele, mire betaláltam!:)
Nagy nehezen sikerül repeszteni, lassan csordogál a magzatvíz, felsegítenek, adnak betétet, majd még valamit, amiről később nem tudom felidézni, hogy most azt mondták, hogy maradjak, vagy menjek?
Állok a szűk vizsgálóban, combommal szorítom a betétet, a magzatvíz hullámokban dől belőlem, lassan eléri a Zuram cipőjét, akit időközben beküldtek utánam, és aki óvatosan hátrál a lé elől. Én észreveszem a vért a vizsgálóasztal alatti kis medencében, és azon rágódom, az enyém, vagy a dokim kezéből van? :) Aztán kétségbeesve személtem a nővéremtől kapott textilpapucsot, ahogy tocsog a víztől, ebből már nem lesz kórházi papucs, az tuti!
Többszöri kérésemre a férjem végre összeszedi magát, és kimerészkedik a vizsgálóból, rákérdezve, hogy mit is kaptunk utasításban.
Kapunk egy szülőszobát, ahová hosszú csíkot húzva magam után elcsoszogok. Ott közli a Barbi, hogy nyugodtan vegyek bugyit, és cseréljek betétet (utóbbit már a vizsgálóban is felajánlották, éltem is vele), de a bugyi ellen még tiltakozom, tudom, milyen fájás alatt vetkőzni, gondoltam, ezt elkerülném. Később persze győz a józan ész és a praktikum.
Valamiért itt nem hagyja tovább bemásolni, próbálkozom egy másik ablakban...
