Este Dömét majdnem megzabáltam.
Kapta azt a békás hátizsákot karácsonyra, amit itt is mutattam.
Hozza oda hozzám, mondja, hogy "acc", és mutatja a hátát :O :D (tudom, ilyen idős korban sokan ezen már rég túl vannak, de én még csak szokom ezt a hihetetlen eredményes és érthető kommunikációt ;) )
Felsegítem rá, indul az ajtó felé, megáll az előtérben a komódnál, megint mondja, "acc", és nyújtózkodik.
Hitetlen vagyok, mutatok egy ott lévő játékot, de nem kell, így felemelem a kulcsot. Elvigyorodik, mint akkor szokott, amikor eltalálom, hogy mit kér (orr összehúz, száj zárva, és hmmmm-ög, mintha finomat enne :D).
Odaadom a kulcsot, megy az ajtóhoz, kulcsot ajtóhoz illeszti.
Kinyitom, kimegy, indul a lépcsőház felé, zokniban, harisnyában, hátán a békás hátival, kezében kulcscsomó.
Azt hittem, megzabálom :D :D :D
Szerencsére sikerült becsalni azzal az érvvel, hogy mezítláb senki nem megy világgá a XXI. században :D
Aztán persze sírás lett a vége, hogy a csizmában, amit ő hozott oda, hogy húzzam a lábára, már nem engedtem ki :(
