2009. 02. 28.
Most azt nem részletezem, hogy szombat délelőtt megint sikerült „válnunk”, de a lényeg, hogy egy hatalmas veszekedést zártunk le egy ugyancsak hatalmas sétával (hegynek fel, alföldi lány létemre). Akkor már ismét jöttek a szokásos „jajmegkellállni-összehúzódások”, és egy kólát is muszáj volt vadászni az út során (akkor még nem tudtam, hogy nagyon sokáig az lesz az utolsó korty kólám).
Később elmentünk Apuért a nővéréhez, hogy elhozzuk, ami szintén nem volt egyszerű történet, mert drága jó édesapám sehogyse akart eljönni hozzánk. A délelőtti veszekedéstől kimerülten csak azt tudtam mondani, hogy úgy el vagyok anyátlanodva, és hogy szükségem van rá, jöjjön. Jött :)
Hazaértünk, előkerült a pálinkás üveg és a sör, én meg elmentem wc-re. Egyszer csak érzem, hogy hú, hát pisilnem sem kellett, mégis hogy folyik belőlem a lé… Ez azért elgondolkoztatott, és beraktam (én naiv) egy tisztasági betétet. Ez volt 16.00-kor. Kilépve a wc-ből, közöltem a fiúkkal, hogy úgy néz ki, de persze még nem biztos, és lehet, hogy mégse, de folyik a magzatvizem. Itt már éreztem, hogy eggyel nagyon betétre lesz szükségem. A történet itt átfordult a cirkusz szárazon és vízen produkcióba, én a létező összes betétméretet sorra próbáltam, mire elfogadtam, hogy ez bizony nem inkontinencia, és nem is szivárgás, úgyhogy (lévén, már a tena maxi sem ért egy kanyi vasat sem) beálltam a kádba, lezuhanyoztam, és leborotváltam a LÁBAM (mert ugye az látszik a hálóingben)… :)
Ekkor indult a sofőrsegély-akció, de egyik szomszéd sem tartózkodott a közelben, taxira pénzünk sem volt (a reggeli veszekedés éppen onnan indult, hogy itt maradtunk szinte egy fillér nélkül a hétvégére, mert nem érkezett meg a táppénz, így feleslegesen indultunk neki a kutyát oltatni vinni, stb.), apuval se tudtunk hirtelen mit kezdeni, a cuccom se volt teljesen összepakolva, rohangáltam ide-oda, pakolgattam ki-be, majd nagy nehezen elindultunk (igen, a férjem vitt be, kocsival, de azt legalább elérte a két rövid és fél üveg sör, hogy nem pánikolt se az út, se a parkolás miatt).
Utolsó pocakfotó:
Persze csak arra tudtam gondolni, hogy nesze neked, majd az nst-k alatt körbevezet a dokinő a szülőszobán, erre se lett idő, és még jó, hogy nem vetettem a szomszédasszonykámmal málnalevélteát tegnap, és jaj, még a gátmasszázshoz sem kezdtünk hozzá, és egyébként is!!!
A kórház előtt szerencsére volt parkoló, kiszálltunk, én meg mosolyogva vettem észre, hogy egy ugyanolyan tescos ökoszatyorral, mint amilyen az én pakkom is volt, szállt ki egy lányka egy kocsiból. Hát igen, a melegfront.
Felmentünk a 2-ra (lifttel, több próbálkozás után, mert a műtők feliratból arra következtettem, hogy nem jó helyen járunk), vártuk, hogy valaki kijöjjön… Aztán lementünk az elsőre, ahol közöltük, hogy nem engednek be minket, mire elmondták, hogy csengetni kellene talán… :) Csengettünk, ekkor meg azt nem tudtuk, hogy berregést kellene figyelni, mert így engednek be. Szó mi szó, végül bejutottam, a férjem és apu pedig kint ragadt.
Két kedves hölgy fogadott, bevittek a vizsgálóba, kérdezték, ki az orvosom, hol tartok, mennyi a ciklushosszam (meghallva a két utolsó válaszom: 37+2, 33 nap), aggódva ingatták a fejüket, ami baromi megnyugtató ám ilyen helyzetben. Az orvosom kapcsán érdeklődtek, hogy kinek lettem a szabija alatt átadva, és hogy ragaszkodom-e a pótorvoshoz, vagy jó az ügyeletes. Én azt mondtam, annyira mindegy, egyiket sem ismerem, úgyhogy maradjunk az ügyeletesnél, az a biztos. A vizsgálat során kiderült, hogy 1cm-re vagyok tágulva, a baba meglepően fejlett, és talán éjjelre várható. Rákötöttek a ctg-re, ami során kiderült, hogy fájásaim még szinte egyáltalán nincsenek, úgyhogy apát haza lehet küldeni, én meg pihenjek, reggelnél hamarabb nem várható a baba. 17.00-kor felvettek a kórházba. Ekkor megjegyeztem, hogy ma még csak reggeliztem, ehetnék-e valamit, és ha igen, hol van erre mód. Bár a kardiológia szendvicsautomatáját ajánlották, de nem találtuk meg (megegyeztünk, hogy szököm, ők nem tudnak róla, hogy elhagyom az osztályt), így elsétáltunk a Nagyvárad téri aluljáróba, amikor bizony már éreztem, hogy 3 percenként jobb, ha megállok. Vettünk szendvicset, csokit, és szép lassan visszasétáltunk. Szegény apukám a botjával végre emberére talált, most neki kellett bevárnia engemJ A szendvics felét tudtam megenni, a többi egyszerűen nem csúszott le, olyan gyakran jöttek a fájások.
Visszakísértek az osztályra, elbúcsúztam, és bementem a már számomra kijelölt szülőszobába, ahol átöltöztem az ezer éves Buli Universalis-pólómba, és felfeküdtem az ágyra. Még a beöntés felöl érdeklődtem, de közölték, hogy az már nincs… Egy idő után bejött egy nő, akinek szóltam, hogy két percenként jönnek a fájások, van-e valami teendőm. A nő elment megkérdezni a kolléganőjét, aki azt üzente, hogy akkor már ne nagyon egyek. Ekkor volt őrségváltás (18.00), megérkezett az éjszakás ügyeletes szülésznő, Zsuzsa. Megvizsgált, mondta, hogy szépen haladunk, 3 ujjnyira vagyok kitágulva, én pedig szóltam, hogy szeretnék edát. Nem azért, mert annyira fájt, csak mert nem tudtam, mi vár rám, de hallottam, hogy valaki mellettem kiabál. Gondoltam, a java még csak most jön (és hát igen). A nő megkérdezte, hogy meg van-e beszélve ez az orvosommal, mire én igennel feleltem (nem is értem, én mondtam a dokinőnek kétszer is, hogy edával szeretnék szülni, de érdemileg egyszer sem beszéltünk a dologról, hogy ez mivel jár, vagy mivel nem, csak tudomásul vette). Így lett rámkötve az infúzió. Egyébként így jobban is jártam, mivel ugye a nemlétező hüvelykenetem miatt antibiotikumot kellett kapnom, így legalább azt is a branülön keresztül kaptam meg (és hát sűrűn gondoltam a dokinőmre, meg arra, hogy milyen jó, hogy gyakorlatilag az utolsó pillanatban a védőnőm kiderítette a hepatitisz-leletemet, amit aztán e-mail alapján én vezettem be a kiskönyvembe, de pecsét még nem került rá). Fél nyolckor Zsuzsa felajánlotta, hogy az eda előtt próbáljuk ki a fenékkoktélt, mert sokaknak az is elég, ne kezdjük rögtön edával. Én azért rákérdeztem, hogy nem lehet-e, hogy emiatt pont lecsúszok az edáról, de Zsuzsa szerint van még idő. Megkaptam a szurit, közölte, hogy fél óra múlva hat majd.
Ekkor már nagyon erősek voltak a fájások, jól mérhetőek, és bizony éreztem, hogy fordulóponton vagyok, jobb, ha elkezdem a szülésfelkészítőn és jógán megismert légzésgyakorlatot. Meglepődve vettem észre, hogy ezzel a légzéssel jobban kezelhető valóban a fájás, és az idő is jobban telik. Azért néhányszor kipróbáltam, hogy hagyom a fájást eluralkodni rajtam, és bizony nyöszörgés, és lábtekergetés lett a vége, meg parttalanság. A légzésgyakorlatok során viszont kitapasztaltam, hogy 5 belégzés-kifújás egy fájás, és a 4. a legborzalmasabb, amikor úgy érzem, hogy nem bírom, de a tudat, hogy a következő már kevésbé fog fájni, és ez a fájás teteje, könnyedén átsegített ezen a pár másodpercen. Ha nem lélegeztem, nem volt támpontom, hogy hol vagyok a fájásgörbém tekintetében. Mondták, hogy apát lassan lehet visszahívni, én telefonáltam, és mondtam a páromnak, hogy egy óra múlva kb. elindulhat.
20.00-kor bejött újra Zsuzsa, kérdezte, hogy hat-e a fájdalomcsillapító, mondtam, hogy nem nagyon, ő meg biztatott, hogy majd mindjárt, fél óra a hatóideje, mostanában fogom majd érezni, hogy jobb lesz. Megvizsgált, és közölte, hogy nagyon sokat haladtunk, már 8 cm-re vagyok kitágulva, úgyhogy edáról lecsúsztam (…), mindjárt szülhetnénk, viszont a baba feje még mindig elég magasan van, ki kellene használni a gravitációt, úgyhogy álljak csak szépen az ágy mellé. Szerencsére ekkor már a párom is megérkezett, bár segíteni egyelőre még baromira nem tudott, sőt, néha azt láttam, hogy magába zuhanva ül a széken, miközben én fájásról fájásra élek, és kétségbeesetten mondja, hogy nem tud mit segíteni, és így értelmetlen, hogy itt legyen. Megnyugtattam, hogy nekem jó, hogy ő itt van. Szegénykém, a vajúdás alatt két dolgot tudott végül tenni, egyrészt vigyázott arra, hogy a fájásaim alatt, miközben támaszkodom, ne törjön meg az infúzió vezetéke, másrészt, hogy vizes borogatást hordjon a fejemre (ez nagyon jó volt, a szülés után is csak így tudtam egy ideig aludni), sajna mindkét feladatát a fájásokkor időzítette, emiatt morci is voltam picit, de most már tudom, hogy mindent csak a szünetekben tud elviselni az ember. De hamar kidolgoztuk a kommunikációt erre az időszakra, én felemeltem a mutatóujjam, és ő tudomásul vette, hogy NE NYÚLJ HOZZÁM!!!
Az viszont tényleg idegesítő volt, hogy arra a qrva kábelre kellett állandóan figyelni, az egész szülés alatt ez volt a legkellemetlenebb élményem, mert ez hátráltatott egyedül.
Zsuzsa ekkor már azt mondta, csak egy kis perem van még a méhszájból, hamarosan szülünk. Ekkor volt 21.00 kb. Én ekkor döntöttem el, hogy 10-re nekem gyerekem lesz :)
Közben megérkezett a doktor úr, aki megvizsgált, és hát meglepő módon ismét 8cm-t diagnosztizált (kinek mekkora az ujja, ugyebár), és mivel ekkor már majdnem 22.00 volt, tehát az elmúlt másfél-két órában semmit sem haladtunk, így bekötötték az oxitocint. No, az fincsi volt, én kérdeztem ugyan, hogy ettől fognak-e erősödni a fájások, Zsuzsa állította, hogy nem, csak segíti, a doki persze utána (nem hallva ezt a választ) rávágta, hogy igen, ez a cél. Szerencsére a kidolgozott légzéstechnika és a fájdalomcsillapító együttes hatása még mindig az elviselhetőség határán belül tartotta a fájásokat. A doki a pocakomon keresztül próbálta lejjebb tolni a babát, de mondtam, hogy ez nekem baromira nem jó ám, és abba is hagyta… :) Kérdezték, van-e tolófájás, de én csak annyit mondtam, hogy olyan nagyon nem érzem a székelési ingert, ellenben úgy éreztem, hogy baromira kell pisilnem (hát igen, órák óta nem voltam), és kértem, hogy hadd mehessek el wc-re. A Zuram hozta az infúziót, én meg elcsámborogtam valahogy a wc-ig, azzal az utasítással, hogy ha nyomnom kell, nyugodtan nyomjak, ne féljek, nem esik ki a baba. Azért az én fejemen átfutott, hogy ezt se így képzeltem, amikor már jelzem, hogy jönnek a tolófájások, a filmeken, meg a beszámolókon mindig bezúdul a team, és onnastól csak az utasítás, hogy nyomjon, ne nyomjon, de hogy így, wc, meg séta… no de legyen!
A wc-n valóban rám tört a székelési inger, úgy voltam vele, hogy ha már beöntést nem kaptam, akkor essünk túl rajta, de hamar rájöttem, hogy ez nem biztos, hogy a kakit jelzi, úgyhogy a sikeres pisilés után „visszasiettünk” a szülőszobára. Mindeközben ismétlem, hogy hallottam ordibálást, és én csak arra tudtam gondolni, hogy mindez a fájdalom, ami a kiabálás okozója, még előttem áll…
Amikor visszafeküdtem az ágyra (az még egy élmény, a kórházban végig az volt a bajom, hogy nem törődnek az ősmagyar mérettel, 160cm-esen se a szüléskor, se utána nem tudtam, hogyan kászálódjak le és fel az ágyra, olyan magas volt!!!), átalakították szülőággyá, ami ugyebár abból állt, hogy felrakták a kengyelt, kikötözték a lábam, meg leszedték azt a részt, ami a fenekemtől lefelé volt. Mondták, ha jön a fájás, nagy levegő, és nyomás. Jött a fájás (ami egyáltalán nem fájt, csak azt éreztem, hogy nyomnom kell, ugyanúgy, mint a wc-n), nagy levegő, és nyomtam, de úgy éreztem, nem vagyok elég hatékony. Ekkor Zsuzsa szavai számítottak a legtöbbet, mert dicsért, hogy milyen jól csinálom, és ha így haladunk, 6-7 ilyen, és túl vagyunk rajta. Én persze rákérdeztem, hogy 6-7 fájás, vagy nyomás, és aggódva vettem tudomásul, hogy fájásról beszél. Egy fájás alatt általában 2 nyomásra volt erőm, harmadikra csak elvétve. Nem azért aggódtam, mert fájt, hanem mert egyszerűen úgy éreztem, fogy az erőm, és nem vagyok képes eléggé nyomni.
Ekkor hangzott el az a mondat, amit szülésfelkészítőn hallottam, és akkor még elképzelhetetlennek tartottam. Megkérdeztem a páromat, hogy bírja-e még, vagy szeretne inkább kimenni :) Már akkor éreztem, hogy ez azért nem kis szó, és bizonyára tényleg ügyesen megy nekem ez az egész :)
Szóval jöttek a tolófájások, én igyekeztem nyomni, biztattak (az orvos ekkor még nem jött be), éreztem, ahogy Zsuzsa védi a gátamat, éreztem, hogy a másik nő (aki érdeklődött a két perces fájásoknál, de nem tudom, mi a beosztása, viszont ő is nagyon kedves és segítőkész volt) néha letörli a fenekem, rezignáltan tudomásul vettem, hogy valószínűleg kaki, és még arra is volt erőm, hogy beleszagoljak a levegőbe, hogy érződik-e (nem érződött), de tényleg nem zavart maga a dolog. Egyébként valahogy az egész szülést egyszerre éltem át ugyebár résztvevőként, de ugyanakkor kívülállóként is figyeltem a folyamatot, és ettől olyan jól kontrollálhatóvá vált az egész történet.
Jött a doki is, ő is mondta, hogy nyomja, erősebben, gyerünk, nem sok kell már, én meg csak arra gondoltam, hogy Laufer, és hogy nyomni, mint egy gőzgép, és iricc, és hogy MUSZÁJ jól csinálnom (ezt hangosan meg is jegyeztem, hogy én igyekszem, nagyon igyekszem).
Meglepő jelenet volt, amikor Zsuzsa megkérdezte a dokit, hogy miért nem nyomja a gyereket a hasamon keresztül (nem számonkérően, csak érdeklődve), mire a doki azt felelte, hogy az NEKEM nem volt jó. Ekkor éreztem, hogy ez tényleg az én munkám, és figyelik, hogy mit szeretnék, és hogyan.
Szóval nyomtam, mint a gőzgép, miközben az erőm fogyott, és hallottam, hogy mondják, hogy csak millimétereket haladunk, és tényleg ANNYIRA kevés kellene már. Ekkor még nem tudtuk, hogy Döme baba feje az oka a dolgoknak, és én tényleg minden erőmet összeszedtem, hogy sikerüljön végre, ekkor már igyekeztem 3 nyomást is produkálni a fájások alatt. Hallottam, hogy mondják, hogy valami nagyon vérzik, de akkor már semmi sem érdekelt, csak az, hogy a baba most egy szűk helyen van, és nagyon nem jó neki, és most minden rajtam múlik, főleg, mikor elhangzott, hogy arccal előre érkezik.
És akkor egyszer csak megtörtént a csoda, és 23.15 perckor kicsúszott Tóth Döme, engem meg elöntött a megkönnyebbülés, és rögtön szóltam a Zuramnak mosolyogva, hogy „Apuka, fotózzon!!!” :) Szegény, annyira transzban volt, hogy kétszer is meg kellett ismételnem, mire felfogta, hogy mit próbálok vele megértetni :) A doki is többször kellett, hogy megkérdezze, hogy akarja-e átvágni a köldökzsinórt, akkor meg tanácstalanul nézett a fényképezőgépre :) A doki oldotta fel a megoldhatatlannak tűnő problémát, és átvette a fényképész szerepét.
Első fotó:
Aztán rám rakták a kis Dömét, az én pici fiamat, és a kívül álló énem egyfolytában kommentálta az eseményeket, hogy látod, kár volt így félni, és látod, mennyire nem érdekel, hogy tiszta máz és kulimász, és hogy lila, mint egy újpesti drukker, és hogy a feje úgy néz ki, mint a Csúcsfejek egyik szereplője, csak arra gondoltam, hogy itt van az én kései peteérésem, a menzeszt kikerülő kis vándorló sejtem, a fogászatot és röntgent meg- és túlélt magzatom, a baba, aki engem választott édesanyjának, aki olyan ügyesen kapaszkodott az elején a vérzések alatt, és akiért most már életem végéig felelősséggel tartozom. Nem sírtam sem én, sem a férjem, vigyorogtunk mindketten, nem voltak nagy szavak, nem volt mozifilmbe illő végszó, csak ott voltunk hárman, együtt.
Ezután elvitték apát és fiát, belőlem meg gyakorlatilag egy perc alatt kiszedték a méhlepényt, ami Zsuzsa elmondása szerint meglepően meszes volt már. Én meg örültem, hogy nekem már nincs munkám, nem lett volna már erőm újra nyomni. A méhlepényt elvitték, engem pedig körülvett a team, mivel sehogyse állt el a vérzés. Csak azt hallottam, hogy „úristen, ez nagyon folyik”, „honnan jön ennyi vér?”, „vénát szakított, úgy látom”, „nagyon spriccol, nem lesz egyszerű feltakarítani”, de valahogy nem ijedtem meg, tudtam, hogy jó kezekben vagyok, sőt, a doki valamiért morcizott is, hogy olvassuk a sok hülyeséget a neten, és aztán meg beleszólunk a munkájukba (ez honnan jött, nem tudom, a mai napig sem, én nem tettem utalást a netre, ez biztos, valami olyasmi rémlik, hogy az oxitocint erősebbre állították, hogy kijöjjön a méhlepény, én meg akadékoskodtam, mert már nagyon nem akartam, hogy újra légzéstechnikázzak, de ez a rész tényleg homályba merült már), szóval a doki morgott, én meg biztattam, hogy mosolyogjon már rám, és olyan jó kis csapat voltunk, igazán megérdemlem, hogy kedves legyen velem egy kicsit, szóval az alfelemnél lévők aggódtak és dolgoztak, én meg poénkodtam felülről…:)
Amire emlékszem, hogy a gátam hátrafelé repedt, ezért vágni kellett, viszont a baba feje miatt még tovább repedt, majdnem átszakadt a gátam a végbél felé, de hát ez már így marad. (Azóta orvos nem látott, várom a hat hét leteltét, hogy a kontrollon (az eredeti orvosomnál…?) kiderüljön, mi is történt, hogy is lettem összetéve.)
Aztán Apuka behozta Dömét, és elkezdődött hármunk közös élete… :)
